Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rick Joyner: Háború és dicsőség

2014.12.10

Rick Joyner: Háború és dicsőség

 

HÁBORÚ ÉS DICSŐSÉG39449-rick-joyner-haboru-es-dicsosegg73y15vy.jpg


 
1993 Augusztusában látomást kaptam az egyházról. Úgy jelent meg előttem, mint sziget a tenger közepén. Sok épület volt a szigeten, amelyek mind különböző stílusban épültek, mindegyik más-más felekezetet vagy irányzatot jelképezett. Építészeti szempontból egyáltalán nem voltak harmóniában egymással, hiszen igen-igen régi épületek mellet egészen modernek álltak. Az épületek többsége – illetve a benne lakók – háborút vívtak egymással. A legtöbb épület annyi találatot kapott, hogy már csak a falai álltak. Bár még mindig laktak bennük, a lakók többsége sebesült volt és éhezett.
 
 

 

 

A POLGÁRHÁBORÚT IRÁNYÍTÓ SÖTÉT SZELLEMEK.


 
A sziget felett két sötét szellem terpeszkedett, ők irányították a polgárháborút. Az egyiknek a neve Féltékenység a másiknak Félelem volt a neve. Minden alkalommal amikor egy házban kár keletkezett, vagy valaki megsebesült gratuláltak egymásnak.
 
Azután két félelmetes és hatalmas szellem támadt a tenger felől, akik szörnyű vihart kavartak. Harag és törvénytelenség volt a nevük. Hamarosan olyan erővel tombolt a vihar, hogy nagyobb fenyegetést jelentett a szigetre nézve, mint maga a polgárháború.
 
Úgy éreztem a városban élőket figyelmeztetni kellene a viharra. Ezt néhány őrálló meg is próbálta, de senki sem hallgatott rájuk Az emberek azon vitatkoztak, vajon bízhatnak e az őrállóban vagy sem. Ez nagyon furcsának tűnt, mert aki feltekintett maga is láthatta a vihart. De annyira belemerültek a vitatkozásba, hogy fel sem pillantottak az égre.
 
A háborúban olyan sokan megsebesültek, hogy hamarosan a korházak tömbjei lettek a legnagyobb épületek a szigeten. Ezek olyan gyülekezetek, közösségek és mozgalmak voltak, amelyek sebesültek gyógyítására szentelték magukat. Ahogyan növekedtek, hamarosan fő célpontjaivá váltak a harcoló csoportoknak, akik nem kímélték a korházakat sem, pedig az ő sebesültjeiket is ott ápolták.
 
Folyt a háború. Az éhezés és a betegségek miatt idővel még azok is önmaguk árnyékaivá váltak, akik nem kaptak súlyos sebet, a többiek pedig groteszk módon eldeformálódtak. Amelyik épület növekedett vagy felvirágzott, a többiek pusztán emiatt lőni kezdtek rá. Amikor valamelyik épületbe élelmet hoztak, – ami odavonzotta az embereket, - az is célponttá változott. Még a libanoni, vagy boszniai polgárháború sem volt ilyen kegyetlen – és ez az Egyház! Felfoghatatlan, hogy lehet egy háború ennyire szörnyűséges, és ez az Egyház.
 
Az emberek a harcok közepette is próbálták tovább építeni saját épületüket, sőt újabbakat akartak emelni, de hiába. Amint az egyik épület egy kicsit magasabbra emelkedett, mint a többi, vagy újat kezdtek építeni, a körülötte lévők azonnal ellene fordultak, és addig lőtték amíg kő kövön nem maradt belőle.
 
Később megmutatták nekem a háborút irányító nagyhatalmú vezetőket. Mindannyiuknak ugyanaz a szó volt a homlokára írva: „Árulás”. Csodálkoztam, hogyan követhetnek valakit ilyen felirattal a homlokán, de az emberek mégis ezt tették. Akkor emlékeztettek erre:
„Mert eltűritek ha valaki leigáz titeket, ha valaki felfal, ha valaki felfog, ha valaki felfuvalkodik, ha valaki arcul ver titeket.
 

 

 

 

 

 

 

 

 

A MARADÉK


 
Azután láttam, hogy szinte minden épületben vannak fénylő emberek. Ezek nem vettek részt a háborúban, inkább minden erejükkel próbálták kijavítani az épületeket, vagy sebesülteket ápoltak. Bár reménytelennek látszott, hogy lépést tartsanak a pusztítással, és a sebesültek áradatával, mégsem adták fel.
 
Látszott, hogy minden fénylő embernek hatalma van a sebek gyógyítására, és ez a hatalom egyre nő ahogy munkálkodnak. Akik meggyógyultak, maguk is olyan fényekké váltak, mint akik meggyógyították őket. Feltűnt, hogy akik a sebesültek gyógyítására szánták magukat, sokkal eredményesebbek, mint a többiek által oly könyörtelenül támadott kórházak. Ezt az utóbbiak is megértették, ezért kis gyógyító csapatokra osztották embereiket, akik hamarosan szétszóródtak a sziget egész területén, és sok épületbe beköltöztek.
 
A sziget peremén körös körül kis sátor-táborok voltak. Néhányan közülük részt vettek a háborúban, és minden épületet igyekeztek lerombolni, hogy az embereket a saját táborukba gyűjthessék. Ezeknek a táboroknak a vezetői is az „Áruló” feliratot viselték a homlokukon. Bár az épületeket elhagyták, a polgárháború szelleme ugyanúgy uralkodott felettük is.
 
A táborok között is voltak azonban néhányan akik nem vettek rész a háborúban. Ezek is fényként ragyogtak. Az ő hatalmuk is növekedett, de ez másféle volt mint a gyógyítóké: Az események felett gyakoroltak hatalmat. Imádkoztak, hogy megállítsanak kisseb ütközeteket, vagy távol tartsák a viharokat, és meg is történt amit kértek.
 
A sziget és a tenger feletti szellemek nagyon elbátorodtak, a kis imádkozó táborok miatt. Ezek a közbenjáró csoportok, már közel álltak ahhoz hogy hatalmuk legyen a nagyobb csatákat és viharokat megállítani. Az említett hatalmas szellemeket, mindez láthatóan nyugtalanította.
 

 

 

 

 

 

 

 

 

A TRAGÉDIA


 
A sziget körüli nyílt tengeren hajók és csónakok tömege várta, hogy amint a harcok befejeződnek, kikössenek és a rajtuk lévők bemehessenek a városba. Sok hajó tele volt más háborúkból érkező menekültekkel és sebesültekkel. Nagyobb hajókat is láttam, királyokkal államfőkkel, gazdag és sikeres emberekkel a fedélzetükön. Bár mindannyian féltek a viharoktól, mégsem tudtak kikötni a háború miatt. Nyögéseik és segélykiáltásaik messze hallatszottak, a szigeten mégsem vette észre őket senki. Sőt úgy tűnt, a szigetlakók egyáltalán nem is látják a hajókat.

 

 

 

 

 

 

 

AZ ÚR BŐLCSESSÉGE


 
Akkor megláttam az Urat: ott állt és figyelte az eseményeket. Olyan dicsőséges volt, hogy azon csodálkoztam miért nem vettem észre hamarabb, és miért nem állnak meg a városban, hogy Őt imádják. Megdöbbenésemre senki sem látta Őt. Néhány embernek a szemébe néztem, és észrevettem mennyire vérbeborult a tekintetük. Vért láttam a szemükben. De ez nem a Bárány vére hanem a Káiné volt. Csoda, hogy egyáltalán láttak még valamit!
 
Azon töprengtem miért nem vet véget az Úr a háborúnak, de úgy tűnt megelégszik azzal, hogy figyelemmel kíséri az eseményeket. Mintha értette volna gondolataimat hozzám fordúlt és azt mondta:
 

-„Ez az én Egyházam. Ezeket a házakat az emberek az én számomra akarják építeni.  Kopogtattam mindegyiknek az ajtaján, de nem engedtek be. Pedig békességet hoztam volna nekik, mert Én csak a békesség városában lakozom.”
 
Megfordult és a hajókban várakozók felé intett:
 
-„Ha megengedem, hogy bemenjenek a városba, a harcolók őket is felhasználták volna a háború céljára. De amikor a kiáltásuk hangosabb lesz a háború zajánál, házat építek a számukra.
 
Nagyon komolyan nézett rám és folytatta:
 
-„Mindezt azért engedtem, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg!”
 
Nem tudom kifejezni ennek a kijelentésnek a súlyát, de szívem mélyén mégis megértettem, hogy mindent tudó bölcsességében valóban Ő engedte meg ezt a háborút.
 
Ezután ezt mondta:
 
-”Amíg ezt nem érted igazán addig azt sem értheted meg, amit most készülök tenni.”
 
Amikor a hajókban lévők kiáltása valóban hangosabb lett a városban dúló polgárháború zajánál, az Úr parancsot adott s következő pillanatban elszabadult a tenger. Hatalmas szökőár támadt, amely végigsöpört a szigeten, és elborított minden épületet. A vihar szellemei csatlakoztak a sziget fölött lévő szellemekhez, és mindannyian korábbi méretükhöz képest csaknem a kétszeresére nőttek. Végül az egész sziget eltűnt a szellemek és a dühöngő tenger sötétjében.
 
Eközben az Úr meg sem mozdult. Tudtam, hogy egyetlen menedékem, ha olyan közel maradok Hozzá amennyire csak tudok. A vihar egész ideje alatt semmi mást nem láttam csak Őt. Fölnéztem Rá: arcán fájdalom és eltökéltség tükröződött.
 

 

 

 

 

 

 

 

FELÉPÜL AZ ÚR HÁZA


 
A vihar lassan elcsitult, és az áradat visszavonult. Az épületeknek nyomuk sem maradt. De azok a fény-emberek, akik korábban az épületekben világítottak, túlélték a vihart. Most ott álltak az épületek helyén. Akkor az Úr, aki mindeddig a sziget szélén állt a középre ment és ezt mondta:
 
-„Most én építem fel a házamat!”
 
Erre a fény emberek az Úr felé fordultak, még jobban felragyogtak és mindegyik csoport ott ahol volt, élő oszloppá változott. Csak ekkor vettem észre, hogy az oszlopok egy hatalmas épület vázát alkotják, amely majd az egész szigetet beborította.
 
Színük alakjuk és méretük azonban mind különbözött, s nehezen tudtam elképzelni, hogyan fog belőlük összeállni egy épület váza. Az Úr azonban láthatóan kedvét lelte mindegyik oszlopban, és azok végül tényleg szépen egymás mellé illeszkedtek.
 

 

 

 

 

 

 

 

 

A NAGY SOKASÁG


 
A hajók és a csónakok most végre kikötöttek a szigeten. Minden hajó más országból népcsoportból vagy nemzetből hozta a menekülőket, és hatalmas sokaság gyűlt össze belőlük. Azt gondoltam, hogy ekkora tömeg még egy ilyen óriási épületben sem fér el. Az Ú r azonban rám nézett és nagyon komolyan ezt mondta:
 
-„Annyi szobát építünk amennyire csak szükségünk lesz, és senkit sem küldünk vissza.”
 
Olyan határozottan mondta ezt, hogy ott a helyben elhatároztam: meg sem fordul a fejemben többé, hogy valakit elutasítsak. Eszembe jutott, hogy korábban az volt a gondunk, hogyan bírjunk rá embereket, hogy bejöjjenek a házba, most pedig az a kérdés mit kezdjünk ezzel a hatalmas tömeggel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A TEMETŐ


Amint egy hajó kikötött utasait egyenesen az Úrhoz vezették. Ő egyenként a szemükben nézett és ezt mondta:
 
-„Ha bízol Bennem meg fogsz halni értem”
 
Ha valaki azt felelte: „kész vagyok meghalni érted”, az Úr azonnal átszúrta az illető szívét a kardjával. Ez mindegyiküknek nagy fájdalmat okozott. De akik megpróbálták elkerülni a kardot azoknak még fájdalmasabb volt. Akik viszont elengedték magukat láthatóan kevesebbet szenvedtek.
 
Ezután a temetőbe vitték őket, amelynek a kapuján a következő felirat állt: „Az elfelejtettség homálya”. Úgy éreztem követnem kell őket. Mielőtt eltemették a megholtakat megvizsgálták őket, hogy valóban meghaltak-e. Néhányan még sokáig ragaszkodtak az életükhöz, ezeket félretették az egyik oldalra. Akiket eltemettek hamarosan feltámadtak, és vihart túlélő fény-emberekhez hasonlók lettek. Észrevettem, hogy nem egyforma ideig maradtak a sírban. Néhányan a később érkezők közül már fel is támadtak, míg azok akik ragaszkodtak életükhöz még el se temették.
 
Amikor először megpillantottam a temetőt. Szörnyű helynek tűnt. Úgy gondoltam egyáltalán nem illik erre a most már dicsőséges szigetre. Ahogy azonban távolodva visszanéztem rá, gyönyörűnek láttam. Nem értettem mi okozza a különbséget, amíg az egyik munkás meg nem szólított: - nem a temető, hanem te változtál meg.
 
Azután felnéztem az épületre, s most sokkal dicsőségesebb volt mint az előbb. Végignéztem a szigeten és ugyanezt éreztem: sokkal gyönyörűbb volt mint azelőtt. Eszembe jutott az ige: „Az Úr szemei előtt drága az ő kegyeseinek a halála. (zsolt-116;15)
 
A munkás aki még engem nézett megszólalt: -„Te még nem haltál meg csak megváltoztál azáltal, hogy közel kerültél azokhoz akik ezt megtették. Ha majd te is meghalsz még ennél is nagyobb dicsőséget fogsz látni.”
 
Megjegyzése kissé rosszul esett, mert úgy éreztem közelebb álok az Úrhoz,mint bárki más, s úgy tűnt az Úr szívesen osztja meg velem gondolatait. Azonban legbelül éreztem: ennek az embernek igaza van.
 
A feltámadt fény-embereket elvezették a saját helyükre. Az új épületben fel volt írva mindegyiknek a neve valahol. Voltak akik a falba épültek be, mások az oszlopokba, mások pedig ajtók vagy ablakok lettek. Érdekes módon azután is emberek maradtak, miután beépültek a házba, s ahogy fokozatosan beilleszkedtek a helyükre fényük egyre ragyogóbbá vált, és ezzel az egész épület fényét megnövelték.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 A PRÓBA


 
Visszamentem az Úrhoz. Jelenléte olyan csodálatos volt, hogy el sem tudtam képzelni, némelyek miért nem hajlandóak meghalni érte. A hajókról jött menekültek közül mégis sokan vissza utasították ezt. Amikor az Úr megkérdezte őket, visszahátráltak. Némelyem visszamentek a hajóikhoz és elutaztak, mások a kikötőben maradtak.
 
Voltak olyanok is akik a szigeten maradtak, ahol szabadon járhattak, sőt még az Úr házába is bemehettek. Úgy tűnt szeretik a házat és sütkéreznek a dicsőségében. Sokukról szintén az Úr dicsősége sugárzott. De ez nem belülről jött, hanem a másokból áradó fényt tükrözték vissza. Tényleg nagyon tetszett nekik a ház, és élvezték az Úr jelenlétét amely a házból áradt, de mikor maga Úr közeledett hozzájuk félénken visszahőköltek..
 
Épp arra gondoltam, nem szabadna megengedni nekik, hogy itt maradjanak, Amikor az Úr megszólított:
 
-„Türelmemmel sokat megnyerek közülük de még azokat is szeretem akik soha nem adják nekem az életüket, és örülök, hogy élvezik dicsőségemet. Soha ne küld el azokat akik szeretik a dicsőségemet”.
 
Láttam, hogy akik nem akartak meghalni kezdtek úgy viselkedni, mintha az Úr háza az övék lenne, s egyedül számukra épült volna. Szerettem volna haragudni rájuk ekkora nagy szemtelenség láttán, de akaratom ellenére sem voltam képes haragudni. Megértettem, hogy azért mert nagyon közel állok az Úrhoz. El kellet döntenem, hogy közel maradok Hozzá, és akkor feladom a haragomat, vagy eltávolodok tőle, hogy mérges lehessek.
 
Meglepően nehéz volt döntenem, s komolyan megfordult a fejemben, hogy eltávolodok az Úrtól. Végül az attól való félelmemben ami a szívemben feltámadt, mégis inkább odaléptem Jézushoz. Azonnal kinyúlt értem és úgy ragadott meg, mintha egy szakadék széléről rántana vissza. Hátranéztem és döbbenten láttam, hogy valóban egy sziklafal peremén állok. Hacsak egy lépést is teszek hátrafelé, hogy eltávolodjak tőle, tényleg beleestem volna a szakadékba
 
Akkor azt mondta:
 
-„Ebben a házban inkább eltűröm a képmutatást, mint ezt a haragot, amely újra elindítaná a háborút.
 
Eszembe jutottak a munkás szavai a temetőben, és elárasztott a felismerés, hogy még én sem szántam rá magam, hogy meghaljak az Úrért. Szemtelenül és túl sokat tulajdonítva magamnak, én is ki akartam sajátítani az Úr házát, sőt magát az Urat is. Amikor megláttam ezt a gonoszságot a szívemben, megrémültem. Azonnal könyörögtem az Úrnak, hogy pusztítsa el a gonosz szívemet a kardjával. Tudtam, ha nem teszi meg, örökké az a veszély fenyeget, hogy lezuhanok a szakadékba. Most már kétségbeesetten kívántam, hogy én is meghaljak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

FELTÁMADÁS ÉS ÚJ ÉLET


 
Az közelében eddig mindig szeretet és biztonságot éreztem. De most rövid pillanatra míg előhúzta a kardját, minden félelmem feltámadt, és egyszerre sikoltott a lelkemben. Ekkor értettem meg azokat akik nem akartak meghalni, s most könyörületet és szánalmat éreztem irántuk. Ahogy ez végbement bennem minden félelmem eltűnt. A látomás egész ideje alatt nem éreztem többé semmilyen félelmet. Minden félelemtől megszabadulni leírhatatlanul gyönyörűséges élmény volt. Mintha a bűnbeeséstől eredő összes gonoszságot kitörölték volna a szívemből. Egy pillanat alatt átvillant rajtam a felismerés, hogy minden gonosszal együtt jár a félelem is.
 
Akkor az Úr átszúrta a szívemet. Meglepődtem, hogy alig fájt, míg mások halála annyira nehéznek látszott. Azt mondta
 
-„akik kérik a halált, könnyebben halnak meg”.
 
Eszembe jutott amit Ő mondott a Máté 21;44-ben:
 
„aki e kőre esik, szétzúzatik, akire pedig ez esik rá, szétmorzsolja azt”
 
Ahogy kezdtem elveszíteni az eszméletemet, nem a sötétség vett körül, ahogy vártam, hanem világosság. Így a félelmeimtől végleg megszabadulva, és ahogy ez a világosság körülvett, a halál dicsőséges élménnyé változott.
 
Nem emlékszem, hogyan vittek a temetőbe, csak arra, hogy azonnal feltámadtam. Most minden amit láttam kimondhatatlanul dicsőséges volt. Ránéztem egy kőre – és szerettem. Néztem az eget a fákat a felhőket. Felfoghatatlanul gyönyörűek voltak. Egy kis veréb is csodálatosabb volt, mint bármilyen szép madár, amit valaha láttam. Azon tűnődtem, milyen csodálatos kincs mindez számomra, és azelőtt miért is nem értékeltem jobban. Azután a szemtelen képmutatókra néztem, akik nem akartak meghalni. Már egyáltalán nem kísértett, hogy haragudjak rájuk. Sőt, őket is annyira szerettem,, hogy akár azt is megengedtem volna nekik, hogy újra átszúrják a szívemet, ha ezzel segíthetek nekik. Megértettem, hogy mekkora áldás számomra, hogy találkozhattam velük, és hogy velük lehetek. Most már azt akartam, hogy itt maradjanak. Érthetetlen volt, hogy azelőtt hogyan haragudhattam rájuk. Hiszen mennyivel értékesebbek mint az a veréb!
 
Akkor mellém állt az Úr. Bár nem gondoltam volna hogy lehetséges, de most még dicsőségesebbnek láttam, s mégis képes voltam elviselni a jelenlétét. Azt mondta:
 
-„Látod, ezért annyira drága nekem az enyéim halála. Akik próbálják megtartani az életüket, elveszítik azt. De akik elveszítik az életüket értem, megtalálják az igazi életet. Most már ismered az igazi életet. Mert ismered a szeretetet."
 
Abból az igazságból békességből és örömből épül fel az én királyságom ami most betölti a szíved. Csak az marad meg örökké amit ebben a szellemben teszel. Akik félelemben élnek nem tapasztalják meg az én Királyságomat. Ha megmaradsz az én szeretetemben hatalmat kapsz arra, hogy az embereket megszabadítsd a félelmeiktől, és megismertesd velük Isten Királyságát.”
 
Majd a házra néztem és mindazokra akikből épült. Akikre csak ránéztem felgerjesztette bennem azt az erős szeretet, bennem. Minden eddiginél csodálatosabb érzés volt. Szerettem volna odamenni beszélni mindegyikőjükkel, de ugyanakkor az Úr mellől sem akartam eltávolodni. Akinek a jelenléte sokkal jobban vonzott. Ismerve gondolataimat azt mondta:
 
-„Soha nem fogsz eltávolodni tőlem, mert benned lakom, és veled leszek akárhová mész.”
 
Azok akik nem akartak meghalni, elbizakodottságukban azt gondolták, hogy az Úr Házának minden áldása az ő számukra készült. Élvezték ugyan ezeket az áldásokat, de valójában nem voltak szerves részei annak ami épült. Mivel nemrég még én is közéjük taroztam, tudtam, hogy örömük mennyire sekélyes ahhoz képest amit átélhetnének. Szívből sajnáltam őket. Tovább figyeltem, s láttam, hogy fokozatosan elhalványultak, míg végül olyanokká váltak, mint a fantomok a szétlőtt városban. Az Úr szavai jutottak eszembe:
 
„Akik meg akarják tartani az életüket, elveszítik, de akik elveszítik az életüket értem megtalálják azt.”
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

HATÁRTALAN NÖVEKEDÉS


 
Néztem hogyan épül a ház egyre feljebb. Minél magasabbra emelkedett annál nagyobb dicsőséget árasztott, és annál messzebb látszott. Ezért még több hajó jött a szigetre s rajtuk rengeteg menekült. Átküzdötték magukat a viharon, mely a tengeren még mindig tombolt, a szigetet azonban már nem érhette el.  Azon tűnődtem milyen magasra fog épülni a Ház, amikor az Úr újra hozzámfordult , mintha a gondolataimra válaszolna.
 
-„Semmi sem szabhat határt annak, hogy milyen magasra építsük ezt a Házat, mert én vagyok az alapja, és a szeretet a cement."
 
Ekkor közelebbről megnéztem a cementet, amelyátlátszó volt, mégis hatalmas erő áradt ki belőle.
Annyira feltűnő és megragadó látvány volt, eddig mégsem vettem észre! Milyen vak is voltam: nem vettem észre a ház csodáit míg az Úr fel nem hívta rá a figyelmem. Ezért ismét hozzá fordultam, hogy én is mindet alaposan megfigyelhessek amit Ő lát.
 
Figyelme azokra irányult akikből a Ház épült. Ahogy én is odafigyeltem, megdöbbentő felismerésre jutottam. Hiszen ezek nem csupán emberek!
 
Ők az Új teremtés, amely felülmúlja a régit!
 
Hidat alkottak a fizikai és a szellemi világ közti szakadékon, és mégis nyilvánvalóan mindkettőhöz tartoztak. Kétségtelenül természetfelettiek voltak, mégis természetesek. Sőt. Sokkal természetesebbek és valóságosak voltak, mint bárki, akit valaha is láttam. Mellettük minden más elhalványult és árnyéknak tűnt, s ahogy egyre jobban átalakultak, ez az érzésem egyre csak erősödött.
 
A belőlük sugárzó dicsőség, hamarosan láthatóvá sőt érzékelhetővé vált. Nem fizikailag tapintható, inkább érzelmileg felfogható hatás volt ez. Ahogy közelebb mentem hozzájuk és a belőlük áradó dicsőséghez, olyasmit éreztem, amit csak egy csodálatos mámorhoz tudok hasonlítani. Ez a mámor azonban nem homályosítja el az elmémet, hanem megvilágosította.
 
Valahogyan megnemesített és felemelt, de nem a büszkeség, hanem Isten elhívásának ereje által. Mély biztonságérzet kerített hatalmába: úgy éreztem tökéletes harmóniába vagyok a földel, a levegővel, de legfőképpen az Úrral és Házával. Olyan jó érzés volt, hogy soha többé nem akartam elhagyni ezt a helyet.
 
Ahogy az újabb hajókról csatlakoztak az emberek hozzájuk, azok, akikből a ház épült folytonosan, átformálódtak, s ezáltal az egész Ház dicsősége növekedett és kiterjeszkedett.
 

 

 

 

 

 

 

 

 

A DICSŐSÉG TOVÁBBADÁSA


 
Amikor a temetőből jövő emberek elfoglalták a helyüket, a Házban a már bent lévők igyekeztek átadni az újaknak a saját dicsőségüket. Amint ezt tették, az Úrból rájuk sugárzó dicsőség még erősebb lett. Láttam, hogy az Úr még többet ad azoknak, akik továbbadták saját dicsőségüket. Akik a legbuzgóbbak voltak ebben a továbbadásban, azok kezdték el építeni az egyre magasabbra emelkedő ház egy-egy újabb emeletét.
 
Ez pontosan ellentéte volt annak a féltékenységnek, amely korábban a városban uralkodott! Próbáltam jobban megérteni a féltékenységet, de egyszerűen képtelen voltam rá. Mivel már nem tudtam féltékenykedni, azért megérteni sem tudtam mi az. Valószínűtlennek tűnt, mintha valami rossz álomból ismertem volna. Oly nagy öröm volt adni, hogy elképzelhetetlennek tűnt nem adni. Minél többet adtak tovább házat építő emberek,  annál több dicsőséget kaptak újra, hogy azt is továbbadhassák
 
Oly nagy örömöt okozott adni, hogy most láttam meg: az egész örökkévalóságot azzal fogjuk tölteni, keressük kivel oszthatnánk meg a dicsőségünket. Majd hírtelen világossá lett előttem, hogy ezért teremtette Isten a Világegyetemet, olyan gazdag sokszínűséggel, s úgy, hogy folyamatosan és gyors iramban táguljon. Akik megérintették az Úr dicsőségét, olyan szeretet kaptak, hogy azt tovább kellet adniuk, és ezért terjeszkedniük kellet. Isten azért adta nekünk az állandóan táguló univerzumot, hogy megoszthassuk vele az Ő állandóan növekvő dicsőségét. Olyan dicsőséges láncreakciót indított el, amely soha nem ér véget, és nincs beszorítva az idő és a tér korlátai közé. Sőt az univerzum minden egyes részét ki is fogjuk tölteni. Ezzel a láncreakcióval.
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A VIHAR VISSZATÉR


 
Ekkor figyelmem hirtelen a tenger felett tomboló és egyre erősödő viharok felé fordult. Megdöbbenve láttam, hogy gyorsabban és nagyobbra nőttek mint az Úr Háza és most egyenesen felénk tartanak. Hatalmas hullámok borították el a szigetet, s eltakarták szemem elől a Házat is, bár még mindig mellette álltam. Szörnyű erővel tombolt az orkán, mégsem féltem. Már meghaltam ennek a világnak, s olyan életem van, amit soha többé nem vehetnek el tőlem. Olyan csodálatos volt a sziget, s boldogan meghaltam volna. Hogy szabadon vihessem a világegyetem többi részére is az Úr dicsőségét amely annyira lenyűgözött. Nehéz volt eldöntenem, menjek, vagy maradjak - így csak vártam és maradtam.
 
A vihar lassan alábbhagyott, s a Ház Újra előbukkant. Most a sziget is a Ház is jóval kisebb de sokkal dicsőségesebb volt. Észrevettem, hogy a viharok épphogy elhagyták a partot, s máris visszafordultak. Ez többször megismétlődött, s az épület minden alkalommal egyre kisebb de még dicsőségesebb lett. A viharok is egyre jobban kifáradtak, amíg a szigeten átküzdötték magukat. Hamarosan már csak olyan kis hullámokat kavartak, amelyek nem jelentettek igazi veszélyt sem kárt nem okoztak. Az Úr Házának dicsősége emberi szavakkal leírhatatlan mértékűvé növekedett.
 
A felhők szétoszlottak, és meglátszott az ég. Soha nem láttam még ilyen gyönyörűnek! Ahogy az eget bámultam, megértettem, hogy a levegő is telítve van azzal a dicsőséggel, amely a Házból sugárzott. Szemügyre vettem a házat és meglepődve láttam, hogy a viharok nem okoztak semmiféle kárt benne, bár méreteit tekintve sokkal kisebb lett. Ennek ellenére dicsősége sokkal erősebben ragyogott, és mindenről visszatükröződött. Úgy éreztem ez a dicsőség már messze a Földön túra is kisugárzik.
 
Akkor a látomás változott. Egyedül maradtam az Úrral. Minden nagyszerű érzés elmúlt.
Még a szeretet érzése is. Tekintete komoly volt és ezt mondta:
 
-„A háború nemsokára véget ér. Itt az ideje, hogy felkészüljünk a viharokra. Mond meg népemnek, hogy senkit nem fogok Házam építésére használni, akiknek kezéhez testvéreinek a vére tapad.”
 
Próbáltam összpontosítani, hogy minden szavát megjegyezzem, de még mindig az előbb érzet túláradó szeretetre gondoltam. Majd így folytatta.:
 
-„Mindezt álmodtad mégis valóság. A szíveddel értettél meg mindent, amit megmutattam neked a álomban. Most azért teljes szívvel higgy, és szeretetem újra valóságos lesz a számodra. Ez a te életed célja, hogy megismerd az én szeretetemet.”

 

 

 

 

 

 

 

MEGJEGYZÉSEK


 
Ez álom értelmezése egészében véve eléggé kézenfekvő. Mégis úgy gondolom, hogy amit közben átéltem érzéseim, és gondolataim ugyancsak fontos részei az üzenetnek.
 
A stílusukban szélsőségesen épülő építmények amelyek különböző keresztény felekezeteket egyházakat, csoportokat mozgalmakat jelképeztek, együttesen nagyon groteszk látványt nyújtottak. Úgy tűnt mindegyik olyannyira különbözni akart a másiktól, hogy végül a város a legvisszataszítóbb benyomást keltette. El sem tudom képzelni, hogy bárkinek aki arra vetődik, kedve lett volna bemenni, még akkor is, ha nem lett volna polgárháború a városba.
 
A kereszténység sokkal jobban pusztítja saját magát belső harcaival, mint amire az ellenség e nélkül képes lenne. Mialatt ezt a pusztító háborút néztem, egyfolytában azon csodálkoztam, hogy az Úr miért nem avatkozik közbe. Azok akik harcoltak a többi keresztény felekezetek és mozgalmak ellen, saját magukat fosztották meg attól a lehetőségtől, hogy beépülhessenek a Házba, amelyet maga az úr épít.
 
Úgy gondolom igen fontos, hogy szinte minden épületben voltak igazi fény-emberek. Isten minden eddigi mozgalmában – amely azóta már élettelenek és ridegnek látszó intézménnyé merevedett – voltak vagy vannak legalább néhányan akik igazán ismerik Istent és az Ő útjait. Lehet, hogy most csupán kis fényeknek tűnnek, de ők lesznek azok, akikre mint teherhordó belső szerkezetre – az Úr felépíti a Házát.
 
A tenger néha a népek sokaságát jelképezi a Szentírásban. (17;15)Ez a sokaság hatalmas hullámokban fog feltámadni, és az intézményes kereszténység jelenlegi struktúráját nagyrészt lerombolja. De akik igazi fényként élnek, azokat nem söprik el a hullámok. Akik igazságban járnak, azoknak olyan alapjuk van, amely nem rendül meg.
 
Nem az Úr parancsára támadtak fel a hullámok, csupán elmozdította a védelmet, ami eddig visszatartotta a tengert. Azután dühöngő gyűlölettel támadt a tenger a szigetre. Úgy gondolom ez azt a gyűlöletet jelképezi, amely a látható és az intézményesedett kereszténység ellen irányul, és az Úr meg fogja engedni, hogy le is rombolja ezeket az intézményeket.
 
Miután ez a hatalmas szökőár végigsöpört, a szigeten nem maradt talpon semmilyen keresztény intézmény, amit az álomban az emberek által épített épületek jelképeztek. Az igazi keresztények azonban mind megmaradtak. Nem gondolom, helytelen lenne javítgatni ezeket az intézményeket, és struktúrákat, mint ahogy az Úr is megbecsülte azokat, akik ezt tették. De ez látomás mélyen meggyőzött arról, hogy inkább az emberek építésére kell összpontosítanunk s nincs értelme újabb intézményeket építeni, abban a reményben, hogy azok kiállják a viharokat. Hiszen a vihar után egyetlen épület (intézmény) sem maradt meg!
 
Bár ezek az épületek mind összedőltek, mindegyikben akadtak olyanok, akiket az Úr arra rendelt, hogy oszlopok legyenek az Ő Házában. És bár az Úr háza teljesen új épület volt, legfőbb oszlopai, pillérei, mégis szinte az összes felekezetből és irányzatból származtak. Az Úr az a „bölcs ember aki mind régit mind újat hoz elő tárházából.” (Máté13;52) Az Úrnak van új bora amit felszolgáljon, de Ézsaiás 25;6-ban kijelenti, hogy van megtisztult erős bora azaz sokáig érlelt ó bora is. Az Úr nem csak a régit, vagy csak az újat fogja használni, hanem mindkettőt: az újat is és a régit is.
 
Úgy tűnik örökös feszültség van a azok között akik állandóan az Úr új dolgait keresik, és azok között akik letelepednek, és próbálnak mélyen meggyökerezni egy helyen. Krisztus Testének azonban, feltétlenül szüksége van, mind a kétfajta emberre.
 
Miután felfedezték Amerikát, nagy szükség volt kalandvágyó felfedezőkre, de ha a honfoglalók többsége nem lett volna egyúttal telepes is, akkor az ország ma is pusztaság lenne. Bár óriási feszültség és ellentét van a kétféle embertípus között, egymás nélkül semmit nem tudnak véghezvinni.
 
Hasonlóképpen, Krisztus Testének mindig szüksége van olyanokra, akik túllépik a jelenlegi állapotok korlátait. Az elmúlt több mint ötszáz év szellemi előrehaladása, lehetetlen lett volna nélkülük. Azonban ha nem lennének olyanok is, akik hajlandóak letáborozni egy időre, a különböző helyreállított igazságoknál, az előrenyomuló egyház, valószínűleg olyan ingatag lenne, hogy darabokra hullana szét.
 
Ráadásul ott van az állandó konfliktus, amely a megújulási és helyreállítási teológia hívei között feszül. Az előbbiek abban hisznek, hogy az intézményes egyházak megújíthatók, az utóbbiak amellett kardoskodnak, hogy semmi másra nincs szükség csak új bortömlőkre.
 
Teljesen nyilvánvaló, hogy Isten mind a megújulást mind a helyreállítást pártolja. Azonban meg kell értenünk: Az intézmények nem születhetnek ujjá, nem üdvözülhetnek, és nem fognak örökké tartani. Az Úr ideig óráig használhatja ezeket, hogy védje és nevelje népét, de az Úr háza nem szervezet, hanem egyetlen család.
 
Az Úr háza az egyre növekvő harag és a törvénytelenség viharában épült, és fénye még jobban ragyogott, a vihar sötétjében. Felbátorodtam azon, hogy az Úr olyan Házat épít fel a Földön amely valóban tükrözni fogja, az Ő dicsőségét. Ennek a mostani korszaknak, nem lesz vége addig, amíg ezt az építést be nem fejezi.
 
Nem is történhet másképpen. Amikor az Úr el akarta pusztítani Izraelt, Mózes azzal érvelt előtte, hogy ez olyan bizonyság volna a népeknek, mintha ki tudta volna ugyan hozni népét Egyiptomból, de arra már nem lenne képes, hogy be is vigye őket az ígéret földjére. Az Úr alkalmassá teszi az Egyházát, hogy örökké érvényes módon tanúskodjon Róla.
 
És tanúskodni is fog, arról hogy az Úr nem csak megbocsátotta az Eklézsia bűneit, hanem arra is van hatalma és bölcsessége, hogy meg is szabadítsa ezektől a bűnöktől, sőt szeplőtelen és dicsőséges Menyasszonnyá formálja.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Profilkép


Képgaléria


Utolsó kép


Elérhetőség

Benjamin T

Az Úr áldása legyen rajtatok!

benjaminszb3@gmail.com



Archívum

Naptár
<< Október / 2017 >>


Statisztika

Most: 1
Összes: 15836
30 nap: 880
24 óra: 31